Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt tanyát.
Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra; megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az öreg asszony.
– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.
A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg. Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.
– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.
Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.
– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked a munkádban.
Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig instálta, míg megesett rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:
– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a mozsárba. A többi aztán az én dolgom.
Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz, előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.
Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja, mintha ő lenne a felesége.
– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.
– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, – levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.
– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.
Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.
– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a borz-asszony.
Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az asszonyképű állat és azt mondja neki:
– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja az asztal alatt.
És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.
Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.
Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását, zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.
– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok én annak a gonosz borznak.
Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a dolga.
Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:
– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora reggel?
– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is szedegethetsz vagy egy kosárra valót.
Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.
Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy csitteg-csattog valami mögötte. Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy csitteg-csattog.
– A hegy, – feleli a nyulacska.
Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett elő és tüzet csiholt belőle.
Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre, hogy libeg-lobog valami.
– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.
– A hegy, – feleli a nyulacska.
Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét, azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a rémületével és hazáig meg se mert állani.
Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan férkőzzék hozzá a borzhoz.
Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:
– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.
Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb, mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és azt mondja a borznak:
– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.
Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást csapott a borz tőle, hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét, kenőcsöstül, fájdalmastul.
Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.
– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.
Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna egyet.
– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is megcsinálom a párját.
Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg agyagból tapasztotta össze.
Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.
– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.
Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való persze gyorsabban siklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.
Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után kezd kiáltozni.
– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak integet a nyúl felé.
Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a csónakja.
– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a borznak.
Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul, mindenestül.
Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.
